13.Soha többé ne csinálj ilyet!

*Hope szemszöge*

Fenomenális érzés reggel hatkor kelni, azért, hogy beérj az iskolába.

Kedvetlenül kászálódtam ki az ágyamból, és a fürdő felé vettem az irányt.

A lehet leggyorsabban mostam meg a fogamat, és szárítottam be a hajamat, ami mindenhogyan állt csak úgy nem, ahogyan kellett volna.

Végül pár perc múlva már kinéztem valahogy.Köntösben tipegtem vissza a szobámba és elkezdtem kutakodni. Egy koptatott farmerre és egy denevérujjú felsőt választottam a mai napra. Nem akartam kiöltözni a suliba és nem is igazán volt kedvem a villogáshoz. 

Miközben elkezdtem öltözni, gyorsan benyomtam a tévém, hogy megnézhessem a reggeli műsort, amibe apa is meg volt hívva.

Éppen próbáltam magamra rángatni a farmeromat(ami nem igazán jött össze), amikor a hirtelen meglepettségtől levegőt is elfelejtettem venni.

* I know you've never loved the sound of your voice on tape 
you never want to know how much you weigh 
you still have to squeeze into your jeans
But you're perfect to me * 

Hallottam meg az ismerős hangot, és azonnal a tévé felé kaptam a fejemet. 

Elém tárult Harry szomorkás, megviselt arca és kissé sem látszott boldognak.

- Oh Harry - suttogtam magamban, miközben harcot vívtam a könnyimmel. Aztán anyukám szépen csengő hangjára lettem figyelmes.

- Hope drágám! Elvigyelek a suliba?

Azonnal megindultam az előtér felé, és egy nagy puszival köszöntöttem anyukámat.

- Jobban vagy már? - kérdezte tőlem, miközben átölelt.

Na igen. Tegnap este, amikor anya hazaért, egyből letámadtam és elsírtam neki minden bánatomat. Ami két és fél órába telt, de ahhoz képest anyu elég jól viselte a kirohanásomat, és meglepően sok erőt adott nekem az, hogy mellettem volt.

De, hogy jobban vagyok-e? Nem. Egyáltalán nem vagyok jobban.

Tudtam, hogy nem itt lenne helyem.Tudtam, hogy nem kellett volna elfutnom. De mégis megtettem és már tudom, hogy hibáztam.Méghozzá hatalmasat. 

De Harry is hibázott, nem?! Akkor nekem miért ne szabadna?!

- Jól vagyok -mondtam anya szemébe a hatalmas hazugságot.

Ő látszólag el is hitte amit mondok, hiszen külsőleg a fájdalom legkisebb jelét sem lehetett rajtam felfedezni. Azonban rajtam kívül senki sem tudta, hogy mit érzek legbelül.

Pár perc múlva már Mr.Saltzman Biológia óráján körmöltem a vázlatot. Éppen a sejtmembránokról volt szó, amikor kitárult az osztály ajtaja, és Mrs.Snow kedves arca jelent meg mögüle.

- Elnézését Saltzman tanárú, de Mrs.Smith várja Hopeot az irodájában - mutatott rám a fiatal tanárnő.

Megszeppenten sétáltam be az igazgatói iroda ajtaján.

Amikor Mrs.Smith rám pillantott láttam a szemében azt a mérhetetlen nagy csalódást.

Volt is rá oka. A helyében én is csalódtam volna magamban.

Nem szóltam semmit, csak elhelyezkedtem az egyik fotelben és bámultam az fotel karfáját.

-Hope.Nem értelek téged. Nem értem, hogy mi okból jöttél haza, de kérlek ne add fel. Tudom, hogy sok akadályba fogsz ütközni, de hidd el, hogy megéri. Te egy hatalmas tehetség vagy Hope. Nem futhatsz csak úgy el. - nézett rám az igazgatónő. 

Szavai mélyen belém hatoltak, és szíven ütöttek. Igaza volt. Teljes mértékben igaza volt. Ez-az álmom és nem fordíthatok neki hátat. Még akkor is ha fájdalmas lesz Harryvel tölteni minden egyes napod. De az álmaim elől nem futhatok el. Döntenem kellett. Méghozzá azonnal. 

-  Hol vannak most? 

A kérdésem hallatán az igazgatónő  elismerően rám mosolygott. 

- Alaszkában. Egy óra múlva indul a géped - nyújtotta felém a repülőjegyet. 

- Alaszkában ?! - fakadtam ki kissé hisztérikusan. 

Bólintott egyet, mire én kissé vonakodva, de megindultam az ajtó felé, hogy ne késsem le a gépem.

- Várjuk csak.-torpantam meg hirtelen. -Honnan tudta, hogy így fogok dönteni? - néztem rá Mrs.Smithre aki kedvesen felém mosolygott. 

- Emlékeztetsz a gyerekkori énemre - mondta nekem elgondolkodva, és láttam az arcán, hogy időutazást tart az emlékei közt.

- De hess-hess! Ha eléred a gépedet, akkor este már ott is lehetsz.

Kissé könnyes szemekkel meredtem rá, majd odafutottam hozzá és szorosan megöleltem.

- Köszönöm - suttogtam neki meghatottan.

Reméltem, hogy Mrs.Smith csak viccelt amikor azt mondta, hogy késő estére érek ide. De sajnálatos módon nem vicc volt.

Vak sötét uralkodott, miközben rettentően fújt a szél, és a hó megállás nélkül szakadt. Félreértés ne essék, imádtam a telet. De ez azért kissé túlzás...

*Harry szemszöge*

Ez után a pár nap után fura érzés úgy felkelni, hogy nem süt be a nap az ablakodon. Helyette korom sötét uralkodott, és a nap fényének egy kis jele sem volt.

Viszont imádtam a telet, és végtére is most nyaralunk! Végre számunkra is eljött a pihenés ideje. Nincsenek zajongó rajongók, koncertek, rohanás, interjúk. Csak a nagy betűs PIHENÉS.

Mindezek ellenére a boldogságom nem volt teljes. 

Hiányzott Hope. Hiányzott a jelenléte, ami erőt adott nekem mindennap. 

De most már csak a reményből tudok erőt meríteni. A reményből, hogy valamikor besétál az ajtón. Mindegy, hogy mikor, és az is mindegy, hogy hol. Én várni fogok rá. Ha kell örökre.

Vidámságot erőltettem magamra, és úgy sétáltam le a nappaliba, ahol már mindenki jelen volt.

Lea Zayn ölébe kuporodva olvasott valamit, Liam és Louis egymást fényképezgették, miközben hülyébbnél, hülyébb fejeket vágtak. Niall pedig a Mikulásnak írt levelet(?). Istenem ő sose nő fel?

Végül nem szóltam semmit, csak elmosolyodtam a kis csapat láttán, és elindultam a konyha felé.

- Jó reggelt - köszöntöttem az előttem álló Adamat. 

Ő csak biccentett egyet, és hátat fordítva nekem folytatta tevékenységeit. 

Ezek szerint ő is haragszik rám a Hopeal történtek miatt. Szép előrelátások mondhatom.

Öntöttem magamnak egy bögre forró kakaót és helyet foglaltam az egyik széken.

Bámultam a forró, gőzölgő italra és nem tudtam, hogy mihez kezdjek.

- Szerinted visszajön ? - kérdeztem Adamtől, aki még mindig háttal állt nekem.

- Nem tudom Harry. De ha vissza is jön, az nem miattad lesz.

Mi?! Miért ne lenne miattam?! Talán már soha többé nem leszünk együtt?! Ennyire megbántottam volna?! Soha többé nem bocsájt meg nekem..?!

Nem, az nem lehet. Azt nem engedem.

Visszasétáltam a kis társasághoz és levetettem magam Louis mellé.

-Jobban vagy haver? - fordult felém biztató vigyorral.

- Fogjuk rá.

- Persze az senkit sem érdekel, hogy Hope hogy van, ugye?! Végül is Hope nem tehet semmiről. Neki csak az-az egy hibája volt, hogy túlságosan szeretett téged! - csatlakozott be a beszélgetésbe Lea, nem éppen kellemes hangnemben. 

Lea szavai ütöttek. Méghozzá elég rendesen. 

Louis persze próbált védeni és szúrós szemekkel ránézett, én viszont nem reagáltam rá semmit.

Jobbnak tartottam, ha vissza vonulok a szobámba. De csak pár percig élvezhettem az engem körülvevő csendet, ugyanis Liam lépett be az ajtón és leült mellém.

Csak ültünk egymás mellett néma csendben.

- A rohadt életbe! Annyira fáj! - ordítottam, mire Liam felém kapta aggódó tekintetét. 

Valószínűleg nem számított rá, hogy hirtelen neki állok ordítozni. 

- Elveszíteni valakit, akit szeret az ember, soha nem könnyű.

Liam bölcs szavai. De bármennyire is igaza volt amit mondott, nem akartam, hogy igaz legyen.

- Szerinted végleg elveszítettem? - kérdeztem Liamet fátyolos tekintettel. 

Ő nem szólt semmit csak bámult maga elé, lehajtott fejel. 

Szóval szerinte igen...

- Minden erőmmel azon voltam, hogy ne veszítsem el ŐT! De talán ez is kevés volt. Tudom, hogy mit érzel Harry, de nem ostorozhatod magad a történtek miatt. - mondta nekem Liam, majd felállt és távozott a helyiségből.  

Oh a francba is!Daniella. Nem is kérdeztem meg Liamet,hogy -hogy viseli a szakítást. 

Szép kis barát vagyok, mit ne mondjak..

A nap további részét elég jól viseltem, bár a reggeli műsorban nem voltam a toppon. Remélem azért a rajongóim nem csalódtak bennem túl nagyot.

Este kilenc körül fáradtan ücsörögtem a kandalló előtt, amiből finom meleg áradt. 

- Biztos, hogy nem jössz velünk? - kérdezte Louis hangja a hátam mögül.

- Nincs kedvem bulizni, de nektek jó szórakozást - mosolyogtam rá barátomra. 

- Csoda történt! Harry Stylesnak nincs kedve bulizni - nevetett Zayn.

 Én csak megráztam a fejemet és kényelmesen hátradőltem a kanapén.

- Anyu! Ne várj meg minket, mert későn érünk haza. Puszi! - kiabált Niall a bejárati ajtóból.

- Idióta.. - dünnyögtem magamban.

Pár perc múlva már néma csönd uralkodott a házban, ami meglepően fura volt, de kellemes.

Jó volt egy kicsit egyedül lenni. Most amúgy is szükségem volt rá.

Bámultam a pattogó tűzet, miközben kint hóvihar tombolt. 

Alaszka.Gyönyörű, de az éjszakai havazás itt mindennapi dolog.

Éppen becsukódtak volna a szemeim, amikor kattanást hallottam az ajtó felől. 

Kissé összerezzentem, de azonnal felpattantam és a bejárati ajtó felé siettem. 

A szívem azonnal vad dobogásba kezdett, amikor megpillantottam az ajtóban álló alakot.

*Hope szemszöge*

A nagy havazás ellenére sikerült taxit fognom.Szerencsére a sofőr nagyon segítőkész volt, és el is vitt az elég messze eső célpontig. Egy hatalmas faház előtt állt meg a kocsi, ami egy domb tetején állt magányosan.

A környéken egyetlen egy ház sem állt, sőt szerintem több kilométeres körzetben, nem volt egy sem.

Hálásan megköszöntem a sofőrnek a fuvart, majd a nagy havazásban megindultam a bejárat felé.

Remegő végtagokkal nyitottam be a hatalmas házba, és hirtelen egy vizslató szempárral találtam szemben magam.

Félve néztem bele a smaragdzöld szempárba és a szívem ki akart szabadulni a helyéről, a pillangók pedig vadul csapkodni kezdtek a gyomromban.

Ha ez egy film lenni, akkor most jönne az a rész, hogy a lány ledobva bőröndjeit, futni kezd szerelme felé és karjaiba veti magát.

De ez nem egy film volt, hanem a való élet. A való élet, amiben minden nehezebb volt. A való élet, ahol semmi sem úgy történik, ahogyan szeretnénk.

Harry csak bámult rám, barna tincsei mögül, de nem mondott semmit.

Néztünk egymásra és észre se vettem az idő múlását. Legszívesebben hátat fordítottam volna neki, és kisétáltam volna az ajtón a hóviharba, úgy mintha itt sem lettem volna. De ezt természetesen már nem tehettem meg.

- Többiek? - kérdeztem Harrytől az egy szavas, de mégis lényegre törő kérdést.

- Elmentek. Egyedül vagyok itthon - válaszolt nekem, kissé csalódott hangnemben. 

Tudtam, hogy nem erre a kérdésre számított. Sőt, szívem szerint én is inkább azt kérdeztem volna tőle, hogy: *Hiányoztam?*. Mégsem így tettem. 

Igen, igazatok van. Rettentően makacs és önfejű vagyok, de így születtem. Ezen már nem tudok változtatni.

- Kérsz valamit? - kérdezte tőlem Harry immáron kedves hangon.

- Köszi, de nem. Igazából csak fáradt vagyok. Hosszú volt az út - néztem rá.

- Nincs több szabad szoba, de nyugodtan alhatsz az enyémben. Én majd leköltözöm a nappaliba - ajánlotta fel nekem, és igazán édes ajánlat volt.

- Köszi, de....

- Semmiség. Jó lesz nekem a kanapén - vágott a szavamba. 

Hálásan megköszöntem az ajánlatot, és alig telt bele tíz percbe, már a finom paplanban feküdtem.

Azonban fáradtságom ellenére sem tudtam elaludni.

Több okból kifolyólag. 

Első ok:

Nem gondoltam volna, hogy ennyire meg fog viselni az, hogy látom. Annyi mindent felkavart bennem. Küzdöttem ez ellen az érzés ellen, de minden egyes porcikám vele akart lenni.

Második ok:

Mit fognak szólni a szüleim, hogy csak úgy leléptem egy szó nélkül? Nem fognak repesni az örömtől, az biztos. Már előre félek attól, hogy mit fogok ezért kapni.

Haramadik ok:

Vihar van. Amúgy is rettentően féltem a vihartól, de így, hogy tucat hó is társult mellé, még ijesztőbb volt.

Több percig csak forgolódtam a jó meleg ágyban, de végül megfogtam a takarómat, és magam után húzva, mint a három évesek, megindultam lefelé a lépcsőn. 

Azonban Harry nem volt sehol. Ennek ellenére kényelmesen elhelyezkedtem a kanapén (amin Harrynek kellene aludnia), és magamra húztam a puha, jó meleg takarómat. 

Elbűvölve bámultam a kandallóba táncoló tűzre, és észre se vettem, hogy valaki megáll előttem.

- A vihar? - mosolygott rám Harry, miközben felém nyújtott egy bögrét. 

Én csak biccentettem egyet és boldogan fogadtam el a gőzölgő italt.

Harry helyet foglalt mellettem és ő is velem együtt bámulta a kandallót.

- Kiskoromban imádtam a telet - kezdtem el mesélni Harrynek a hosszas csend után.

- Apával mindig elmentünk szánkózni, hóembert építeni, és persze mindig együtt írtuk meg a levelet a Mikulásnak.- húzódott kislányos mosoly az arcomra, miközben továbbra is magam elé bámultam.

-Minden egyes karácsonyt együtt töltöttünk. Az egész család. Éppen ezért minden egyes évben izgatottan vártam a karácsonyt. De tíz éves koromban, Karácsony napján, egyedül maradtam otthon az öcsémmel és húgommal.A szüleim pedig nem voltak sehol. Nem volt karácsonyfa, nem voltak ajándékok, nem volt nagy családi ünneplés. - csuklott el  hangom, mialatt Harry aggódó tekintettel vizslatott engem.

- Úgy érzem, hogy hét éve teljesen egyedül vagyok- suttogtam magam elé és néhány könnycsepp távozott a szememből, de nem hagytam, hogy Harry észrevegye őket, ezért egy gyors mozdulattal letöröltem őket.

- Nekem sok évvel ezelőtt elváltak a szüleim. - kezdett bele Harry is a mesélésbe. 

- Nem mondom, hogy nem volt baromi nehéz túlvészelni azt az időszakot, de sikerült. Azóta is anyukám jelent számomra mindent, de amióta híres lettem, alig van rá időm, hogy mellette legyek. Pedig tudom, hogy szüksége lenne rám.Viszont itt van ez a négy fiú, akik új családot teremtettek nekem. De ennek ellenére mégsem érzem úgy, hogy lenne családom. Pedig igazából kettő is van. Igazából arra sem emlékszem, hogy mikor voltam utoljára otthon - nevetett fel kínjában.

- Úgy érzem, hogy már sehol sincs helyem a világban.- fejezte be mondandóját.

Éreztem a hangján, hogy ez a dolog iszonyatosan fáj neki.

- De Harry! Neked itt van négy ember, négy csodálatos barát, akik feltétel nélkül szeretnek és mindenben segítenek neked. Plusz ott van több millió rajongó, akik mindenben támogatnak. De én kire számíthatok? A testvéreimet is nekem kell felnevelnem és ez megijeszt. Mi van ha valamit elszúrok?! Mi van ha miattam nem lesznek boldogok? Ez így pokoli nehéz... - mondtam alig hallható hangon, és könnyeim patakként folytak végig az arcomon, egészen az államig. 

Hirtelen Harry guggolt elém, szemei pedig aggodótságot tükröztek. Megfogta a kezemet, miközben mélyen a szemembe nézett.

- Hope. Én itt vagyok. És soha nem hagylak egyedül. Érted? SOHA! - mondta nekem, miközben letörölt pár könnycseppet az arcomról.

Fátyolos tekintetem mögül Harry smaragdzöld szemeibe néztem.

Szükségem volt rá. Senki másra, csak rá.

- Annyira hiányoztál - zokogtam a vállába, amikor nyaka köré fontam a karjaimat.

Ő szorosan magához húzott, és úgy ölelt, mintha soha többé nem akarna elengedni. 

- Soha többé ne csinálj ilyet. Jó? Soha többé, ne hagyj itt egy szó nélkül.- mondta nekem és arcomat kezei közé fogta. 

Én egy aprót biccentettem, és boldogan mosolyogtam rá. 

Hirtelen közeledni kezdtek felém, Harry csábító ajkai és ráérősen megcsókolt.

Az egész ház forogni kezdett, a pillangók pedig ismét felröppentek a gyomromban. Éreztem ahogyan elönt a boldogság, és legszívesebben az egész világot átöleltem volna. 

Pár perc múlva, már Harry karjai között találtam magamnak nyughelyet. 

Csak feküdtem az ölében, miközben újra a lobogó tűzre tévedt a tekintettem, és rajta is maradt.

- Szeretlek Hope - suttogta a fülemben Harry , miközben ujjaimmal játszott, majd végül összekulcsolta kézfejünket. 

Hatalmas, boldog mosoly húzódott a számra, de éreztem, ahogyan a fáradtság úrrá lesz rajtam. 

Egy hatalmas ásítás hagyta el a számat, szemeim pedig lassacskán kezdtek lecsukódni. Hallottam, hogy Harry kissé kuncog, de nem foglalkoztam vele.

- Jó éjszakát - mondta nekem alig hallható, kedves hangon, majd egy puszit nyomott a homlokomra. 

Szorosan magához húzott, miközben a tűz, ami egyedüli fényforrás volt, kialudt a kandallóban, én pedig Harry karjai között átléptem az álomvilágba.

Remélem most mindenki megnyugodott és nagyon remélem, hogy tetszett a rész!:)) 

Nem hiszem, hogy tudnák versenyezni Hope boldogságával, de majdnem annyira boldog lennék mint ő, ha komiznátok!:) 

Addig is XoXo:*